Amikor félsz vagy kellemetlenül érzed magad – ott kezdődik igazán az élet

A Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíjprogram hallgatóival készített interjúsorozatunk (Voices of Hungarian Diaspora Scholarship Students) a hazatalálás történeteit meséli el a világ különböző pontjairól érkező, magyar gyökerekkel rendelkező hallgatók személyes útjain keresztül. A hazatalálás sokféle formát ölthet: lehet egy szakmai út felfedezése az egyetemen, barátságok és közösség megtalálása, egy életcél felismerése, amely irányt ad a mindennapoknak, vagy a régóta hordozott magyar gyökerekkel való újrakapcsolódás – vagy akár mindez egyszerre.
A sorozat első részében Kiss Emesével ismerkedhetünk meg, aki Dél-Afrikában nőtt fel, édesapja magyar családjáról megmaradt történetekkel körülvéve. Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíjas hallgatóként lehetősége nyílt arra, hogy újra kapcsolódjon magyar örökségéhez – és ezzel párhuzamosan rátaláljon saját hangjára. Története megmutatja, hogyan bontakozhat ki az identitás akkor, amikor a kíváncsiság találkozik a bátorsággal.

Nagyszüleid 1956-ban hagyták el Magyarországot, te már Dél‑Afrikában születtél, egy teljesen más világban. Milyen történetek jutottak el hozzád ebből a családi múltból, és mikor érezted először azt, hogy ez a múlt valahogyan a te identitásod része is?

Gyerekkoromban a nagyszüleim 1956-os kivándorlásának története mindig jelen volt, de inkább távoli és elvont formában. Tudtam róla, hogy egy megrázó, bizonytalan időszakhoz kötődik, de sosem hallottam egyben elmesélve, inkább csak töredékekben: rövid történetfoszlányokban, utalásokban arra, amit maguk mögött hagytak, vagy azokban az apró szokásokban, amelyek megmaradtak a családunkban. A nagymamám falusi anekdotái, az otthon maradt családtagok, magyar népviselet, szavak és dalok – ezekkel találkoztam gyerekként.
Dél‑Afrikában felnőve Magyarország nem tartozott a mindennapi valóságomhoz. Nem sokat gondolkodtam rajta, nem igazán szembesültem vele; egyszerűen csak ott volt valahol a háttérben. Talán a legkonkrétabb „találkozásom” vele az volt, amikor megpróbáltam elmagyarázni az embereknek a nevemet. Még akkor sem éreztem igazán, hogy ez a múlt az identitásom része lenne, amikor először Magyarországra költöztem.

A fordulópontot az egyik Balassi-programos utazás jelentette. Az, hogy másokkal együtt lehettem, akik hozzám hasonlóan „kívülről” érkeztek oda, ahonnan a családjuk származik, és együtt fedeztük fel Magyarország szépségeit, tanultuk a történelmet – ekkor vált világossá számomra, hogy ez már nem csak a nagyszüleim története. Egy darab, ami mindig is hiányzott, a helyére került.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor először megérkeztél Magyarországra?

Magyarországra érkezésem előtt gyakorlatilag fogalmam sem volt arról, mire számítsak. Gyerekkoromban sokat költöztünk Dél‑Afrikán belül, így talán egy kicsit naivan azt gondoltam, hogy ez is hasonló lesz egy korábbi költözéshez – csak sokkal messzebb. Azt is hiszem, hogy egy részem úgy szerette volna, ha minden ugyanolyan marad, mert féltem attól, hogy valami túlságosan más legyen, nehezen felfogható. És bizonyos értelemben így is lett.
Amikor megérkeztem, kifejezetten kívülállónak éreztem magam. Emlékszem, minden idegennek és furcsának tűnt… elég nagy sokk volt, de idővel megszoktam. Lassan, fokozatosan elfogadtam, hogy ez az új otthonom. Ez különösen akkor változott, amikor a nyelvi akadály, amely elválasztott ettől az új világtól, elkezdett leomlani.
Egy apróbb, de szintén nehezen megszokható dolog volt, hogy már nem hallottam az óceánt. Korábban, még ha nem is közvetlenül a parton éltünk, mindig hallottam a hullámok távoli morajlását. Itt ez a megnyugtató hang hirtelen eltűnt. Nem volt azonnali „hazatérés érzésem”, inkább úgy éltem meg: „ez egy nagyon új és nagyon más hely, idő kell, mire otthonná válik”.

Vannak olyan tárgyak, illatok, ételek, gyerekkori emlékek vagy akár szavak, amelyek számodra erősen a „magyar” identitást jelképezik?

Egyértelműen apukám gulyáslevesének illata, a túrós csusza íze, a magyar népmesék főcímzenéje, valamint az, ahogy testvéreimmel gyerekként néztük a Vukot. Ugyanígy ide tartozik az is, hogy hímzett szoknyát hordtam a vasárnapi iskolában. Bár Magyarországon kívül nőttem fel, magyar közösség nélkül, ezek az élmények voltak azok, amelyek először ültették el bennem a magyar identitás gondolatát.

Milyen formában volt jelen a magyar nyelv a gyerekkorodban? Beszélte valaki a családban, vagy teljesen újként találkoztál vele?

Gyerekkoromban a magyar nyelv főként apukám által tanított szavak formájában jelent meg. Ő és a magyar nagymamám is beszélték a nyelvet, és időnként megtanítottak nekünk néhány szót. Találkoztam vele akkor is, amikor a Magyar népmeséket néztük, vagy amikor apukám telefonon beszélt magyar barátaival.
Tehát nem volt teljesen ismeretlen számomra, de a tudásom megmaradt egy rövid és töredezett szógyűjtemény szintjén – ami meglehetősen kevésnek bizonyult később, amikor szembekerültem a magyar nyelvtan bonyolult és összetett világával.

Volt olyan magyar szó, amit már a nyelvtanfolyam előtt is magaddal hoztál?

Az alapvető és véletlenszerű szavak közül, amelyeket gyerekként tanítottak nekünk – nem, igen, anya, apa és hasonlók – nagyjából ennyit. Vicces módon a szüleim szerint az egyik első teljes mondatom csecsemőként egy afrikaans és magyar keverék volt.

A Tom és Jerry-t néztem, amikor Tom egyszer csak kint rekedt a hideg, vizes hóban. A kisgyerekkori énem nem bírta elviselni ezt a látványt, és együttérzésemben odaszóltam a képernyőnek: „Toe maar cica nat!” Ez körülbelül annyit jelent: „Semmi baj, vizes cica!”bLényegében ezek az esetleges szavak – néhány állatnév és étel – alkották a magyar szókincsemet a nyelvtanfolyam előtt.

Először a Balassi Intézet nyelvi előkészítő programjára jelentkeztél. Milyen volt a program? Könnyebb volt számodra, mint azoknak, akiknek nem voltak magyar gyökereik?

Úgy gondolom, mindenkinek van az életében egy időszak, amikor igazán kialakul a személyisége, és a Balassi Intézetben eltöltött év nekem pontosan ilyen volt. A program az egyik legfontosabb kapaszkodót jelentette abban, hogy Magyarországon otthon érezzem magam. Fantasztikus tanáraink voltak, rendkívül türelmesek és bátorítóak. Minden nap több órán át tanultuk a nyelvet, a program második felében pedig a magyar történelemmel, földrajzzal és irodalommal is megismerkedtünk. Emellett számos kiránduláson vettünk részt Magyarországon belül, sőt Erdélybe is eljutottunk, hogy még többet lássunk és értsünk meg.
Nemcsak a tananyag volt fontos, hanem azok az emberek és barátságok is, amelyeket a Balassi-program során szereztem.

Nagyon zavaró és elszigetelő érzés tud lenni, amikor valaki egy bizonyos nemzethez tartozik, de nem igazán érti, mit is jelent magyarnak lenni, nem ismeri a nyelvet vagy a történelmet. Ezért hatalmas megkönnyebbülés volt számomra, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik a világ különböző pontjairól érkeztek, mégis hasonló helyzetben voltak, mint én. Jó érzés volt tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a bizonytalansággal. Együtt néztünk szembe azzal a kihívással, hogy felfedezzük, minek vagyunk a részei, és honnan is jövünk valójában.

Természetesen volt előnyünk azokkal szemben, akiknek nem voltak magyar gyökereik. Sokkal könnyebb úgy elkezdeni egy nyelv tanulását, ha már van valamiféle elképzelésed arról, hogyan hangzik. És azt is gondolom, hogy ha az identitásod része az a nyelv, amit tanulsz, az hatalmas motivációt ad – olyan érzés, mintha azt mondanád: „ez egy részem, amit ápolnom kell”, szemben azzal, amikor valaki teljesen külső kapcsolat nélkül tanul egy nyelvet.

Először bölcsész szakon kezdtél tanulni, majd később átjelentkeztél az építészetre. Mi a közös pont a bölcsészettudományok és az építészet között? Van olyan gondolkodásmód vagy szemlélet, amely mindkét területen megjelent számodra?

Valójában sok kapcsolat van a bölcsészet és az építészet között. Elsőre nagy váltásnak tűnhet a szakváltásom, de az egyetemi éveim során számos közös szálat fedeztem fel a két terület között. Mindkét képzésben tanulunk művészettörténetet és építészettörténetet. A bölcsészkaron sok időt töltöttünk a görög és római kultúra tanulmányozásával, amit az építészetben is folytatunk – igaz, itt kevesebb hangsúly kerül a filozófiára, és több az épített örökségre.
Egy különösen fontos gondolkodásmód, amelyet a bölcsészeten, azon belül a filmírás során sajátítottam el, az építészetben is nagyon hasznosnak bizonyult. Rájöttem, hogy ugyanazt a megközelítést tudom alkalmazni egy forgatókönyv és egy épület tervezésénél is. Egy filmben van egy szereplő, egy cél, akadályok vagy ellenfelek, valamint egy átfogó szerkezeti ív. Az építészetben ugyanígy van egy felhasználó, vannak igények (a cél), és akadályok – például költségvetés, telek adottságai, időjárás –, amelyeket elemezni és kezelni kell. Ezt a struktúrát használom iránymutatásként arra, hogy hogyan lehet a felhasználó igényeit kielégíteni a kihívások feloldása mellett.

Kívülről nézve az építészet egyszerre tűnik kreatívnak és rendkívül megterhelőnek. Belülről hogyan néz ki egy átlagos heted? Mely időszakok a legnehezebbek, és mely tárgyak igénylik a legtöbb energiát?

Egy átlagos hetem három szakaszból áll: tanulás és konzultáció, rövid pihenés, majd munka. Az első szakasz a heti óráké – előadások, gyakorlatok és tervezési konzultációk. A pihenés általában egy csütörtök vagy péntek este, amikor találkozom a barátaimmal, és igyekszem kitisztítani a fejemet a hétvégi munka előtt. A harmadik szakasz maga a hétvége, amikor rajzolok, terveket készítek, vagy modelleket építek a következő heti konzultációkra vagy beadásokra.
A legnehezebb időszakok mindig a határidők előtti napok – különösen egy fontos konzultáció vagy beadás előtt, amikor rengeteg rajzot és makettet kell elkészíteni. Két tantárgy kísér végig gyakorlatilag az egész képzés alatt, és ezek igénylik a legtöbb időt és energiát: a tervezési stúdió és az épületszerkezettan. Mindkettő gyakorlati jellegű és sok rajzolást igényel, az egyik inkább kreatív, a másik technikai és részletező, de a kettő nagyon jól kiegészíti egymást.

Mi inspirál téged? Épületek, filmek, városok, emberek – vagy teljesen más területek?

Azt hiszem, leginkább a történetek inspirálnak – az emberek történetei. Egy kész épületet látva sokszor nehéz elképzelni, milyen gondolkodási folyamat vezetett el odáig. Amikor viszont megismerem a mögötte lévő történetet, a tervezési folyamatot, vagy akár magát az alkotót, akkor ott megtalálom az inspiráció kulcsát. Számomra a „miért” és a „hogyan” megértése a „mi” mögött adja az első ötleteket. Bjarke Ingels egyszer azt mondta, (szerk.: Bjarke Ingels egy elismert dán építész, akit optimista, játékos és „pragmatikus utópista” terveiről ismernek. Nemzetközi hírnevét olyan innovatív projektekkel szerezte, amelyek a fenntarthatóságot ötvözik a hedonizmussal, mint például a CopenHill, valamint olyan jelentős építészeti alkotásokkal, mint a Google székháza és a New York-i Dryline.) hogy az építészet annak ad formát, amit értékesnek tartunk, és a design annak kifejezése, ahogyan élni szeretnénk. Ebben nagyon hiszek. Mindenkinek más fontos, és ez megjelenik az alkotásaiban – legyen az építészet, művészet vagy írás. Ezért olyan értékes számomra mások történeteinek megismerése.

Mi volt a legutóbbi történet, amely inspirálóan hatott rád?

A legutóbbi történet, amely inspirált, a Project Hail Mary film volt. Nagyon hosszú hetem volt, ezért úgy döntöttem, hogy kikapcsolódásként moziba megyek – ezt különösen élvezem, mert segít elszakadni a mindennapi zavaró tényezőktől, és teljesen elmerülni egy történetben. Bár Ryan Gosling szereplése miatt eleve arra számítottam, hogy élvezetes lesz a film, végül maga a történet és a produkció kidolgozottsága ragadott meg igazán. Az alkotók erőfeszítése és kreativitása rendkívül magával ragadó és hiteles módon keltette életre a történetet, ami emlékeztetett arra, hogy egy projektbe fektetett plusz energia óriási hatással lehet a nézőre – és azokra is, akik a megvalósításban részt vesznek. A történet szintjén különösen inspirálónak találtam a főszereplő kitartását és problémamegoldó képességét a szélsőséges körülmények között, mert arra ösztönzött, hogy jobban értékeljem a mindennapi pillanatokat. Egy ilyen nézőpontból az átlagos hétköznapok sokkal értékesebbnek tűnnek.

Mit szeretsz leginkább az építészetben? Inkább a koncepcionális gondolkodás, a vizuális tervezés vagy a gyakorlati, kézzel fogható munka vonz?

Azt szeretem leginkább az építészetben, hogy egy problémára sokféle jó megoldás létezhet, és ezek egyszerre lehetnek funkcionálisak és szépek. Egy épület tervezésével tulajdonképpen azt ábrázolod, hogyan fog valaki élni és mozogni abban a térben – ez szerintem nagyon erőteljes dolog, különösen, ha mindez hatékonyan és esztétikusan valósul meg.
Jelenleg leginkább a koncepcionális gondolkodás és a tervezési fázis vonz. Imádok kutatni, inspirációt gyűjteni, különböző megoldásokat keresni egy projektre. Ezután leülni, és az összegyűjtött ötletekből rajzolva kialakítani a végső tervet – ezt órákon át tudnám csinálni. Gyerekként sokat festettem és apró épületmaketteket készítettem apukámmal, és mivel hajlamos vagyok elmerülni az apró részletekben, a makettezés egyszerre élvezetes és időigényes számomra. Ez igazán akkor működik jól, ha van rá elég idő – amit az egyetem során meg kellett tanulnom beosztani.

Melyik a kedvenc magyar épületed, és miért?

A kedvenc magyar épületem Rosta S. Csaba magyar építész otthona, az „Egy hajós ház”. Bár gyakran hajó koncepciójú házként emlegetik, az építész egy előadás során megosztotta velünk a mögötte álló történetet, és inkább a „fény házaként” hivatkozott rá. Azért ez a kedvencem, mert a koncepció szerint az épületet nem előbb formálják meg, majd világítják meg, hanem maga a fény alakítja a formáját. A tereket a nappali fény iránya vési ki, és ezek a nyílások a nap folyamán végigvezetik, illetve folyamatosan alakítják az ember érzékelését és térélményét. Nagyon tetszik ez a gondolat és ez az észlelésközpontú tervezési szemlélet.

Mit szeretnél csinálni az egyetem után?

Az egyetem után szeretném valahogyan ötvözni az építészet iránti tudásomat és a filmek és történetek iránti szeretetemet. Ideális esetben filmek díszleteit tervezném vagy építészeti koncepciók tanácsadójaként dolgoznék filmes produkciókban. Szeretnék tapasztalatot szerezni a klasszikus építészeti pályán is, de elsősorban olyan munkát keresek, amely történetet mesél.

Sok fiatal fél a külföldi tanulástól az elszigeteltség és a magány miatt. Milyen volt a te tapasztalatod? Mennyire volt nehéz közösséget találni Magyarországon?

Az én tapasztalatom nemcsak pozitív volt, hanem szükséges is. A külföldi tanulás valóban lehet magányos, ezért nagyon fontos volt számomra, hogy barátokat és közösséget találjak. Ebben sokat segített az ösztöndíjprogram és HÖOK eseményei, ahol közösségre leltem.

Emellett számomra egyáltalán nem volt nehéz barátokat szerezni. A magyar szobatársamra véletlenül találtam rá Facebookon, és nagyon melegszívűen fogadott. Rajta keresztül találtam meg azt a baráti kört, amelynek köszönhetően Pécs ma már otthonos számomra.

Nemzetközi hallgatóként Magyarországon tanulni számomra kifejezetten pozitív élmény volt. Az egyetem és az ösztöndíj sok segítséget nyújtanak a mindennapokban – legalábbis a Pécsi Tudományegyetemen ez a tapasztalatom. Az itt tanuló külföldi diákoknak nagy közösségük van, sok programot szerveznek, ahol lehet ismerkedni. A tanáraim tapasztaltak és minden hallgatóra odafigyelnek. Az egyetlen nehézség néha a nyelvi akadály az egyetemen kívül, de az ösztöndíj által szervezett magyarórák, valamint az, hogy sok magyar barátom van, sokat segítenek ezen.

Nem vagyok kifejezetten extrovertált ember, sőt, inkább az ellenkezője. Voltam félős, és voltak magányos pillanataim, de sokat segített egy gondolat, amit gyakran hallottam: amikor félsz vagy kellemetlenül érzed magad – ott kezdődik igazán az élet. Ez valóban igaz. A bizonytalansággal és a félelemmel való szembenézés segített abban, hogy rátaláljak önmagamra és rengeteget tanuljak. Ezért minden fiatalnak ezt az üzenetet adnám: „A zavarba ejtő helyzetek alulértékelt érzelmek. Menj ki, és csinálj néha bolondot magadból.”

Volt valami kapaszkodó – emberek, szokások, közösségi terek vagy akár hobbik –, ami a legtöbbet segített abban, hogy otthonosabb legyen az életed Magyarországon?

A magyar nyelv tanulása valószínűleg a legfontosabb tényező volt abban, hogy be tudjak illeszkedni. Emellett a HÖOK-eseményeken való részvétel nemcsak abban segített, hogy jobban megismerjem az országot, hanem egy fantasztikus közösséget is adott, más ösztöndíjas hallgatókkal együtt. Mindezek, valamint a barátaim itt, és természetesen a magyar barátom, együtt teszik Magyarországot az otthonommá.

Ha ma visszatekintesz arra a dél-afrikai lányra, aki először érezte meg, hogy „valami magyar” ott motoszkál benne: mit mondanál neki most? Miben változtatott meg a saját történeted felfedezése?

Azt mondanám neki, hogy jól teszi, ha követi a szívét, és törődik azzal, amit hiányként fogalmazott meg magának. Azt mondanám neki, hogy figyeljen oda arra, amit hosszú évekig nem vett észre.

A magyar oldalamhoz és a nagyszüleim történetéhez való visszatalálás abban változtatott meg, hogy szeretnék tovább tanulni, értelmezni és kapcsolódni ehhez az örökséghez.

Arra ösztönzött, hogy itt maradjak, Magyarországon tanuljak és teljes mértékben elsajátítsam a nyelvet. Végső soron egy félénk, bizonytalan dél‑afrikai kislányból egy kíváncsi, motivált dél‑afrikai–magyar nővé váltam.